Bár lassan kifelé mászunk a télből, (sőt, már néhány palántával is sertepertélek, de az ilyesmit szigorúan nem szokásom megmutatni addig, amíg nincs valami jól látható eredmény), gondoltam, nem ártana egy bejegyzés arról, mit is eszünk a télen az én pár száz négyzetméteremről. Már csak azért sem, mert az influenzaszezon mellett a január-február egy másik alattomos nyavalya, mégpedig a lecsóhisztéria jegyében zajlik, melynek tünetei főként a paprika és a paradicsom áráról szóló, apokaliptikus hangvételű újságcikkek és a zöldségesnél sunyiban lőtt, Facebookon elkeseredve megosztott fényképek formájában jelentkeznek, s ezekhez többnyire a lecsófőzés utáni csillapíthatatlan sóvárgás is társul. Míg egyesek mohón követelik a friss zöldségeket a vegyszerzivatarokkal tarkított üvegházi nyárból, mások a kétes dicsőségű és vitamintartalmú déligyümölcsöket kiáltják ki megmentőjükül. Én meg most jól megmutatom, milyen szörnyű az élet nélkülük. 

1. Nagydobosi sütőtök, túlméretes verzió, meg a többi.

A 21 kilós háziszörnyünket januárban kezdtük meg,  háromszori evésre sem fogyott el, pedig előtte úgy az egynegyedét nemes egyszerűséggel elajándékoztam egy ismerősömnek. 

Felvágni nem egyszerű, a nagykést sem árt megélezni előtte, de az eredmény önmagárt beszél. Már én is egész jól beletanultam, mivel azonban családunkban vitathatatlanul nagymamám rendelkezik a legnagyobb szakértelemmel tökbontás terén, az övé lett a megtisztelő feladat, hogy a képen látható monstrumot konyhakész állapotba hozza.

Ilyenkor persze előkerülnek a régi családi rémtörténetek is: Anyám épp sütőtökkel birkózva vesztette el az egyik kezének kisujját, szólalt meg nagyi, miközben óvatosan mozgatta a kést az irdatlan tök belseje felé. Mama, de egyszer azt mondtad, tűzifaaprításkor vágta le az ujját véletlenül! - értetlenkedtem én. Igen, az a másik kisujja volt - hangzott a felelet.

Ínycsiklandó narancssárga szeletek a sütőben. Egyetlen hátrányuk, hogy a tepsit piszok nehéz utánuk letakarítani... A már bemutatott óriás több kistestvére is kés alá került mostanáig, pusztítottuk őket rendületlenül, de néhány még mindig kuksol a pince sötétjében, mondhatni vesztésre állunk a sütőtökkel vívott csatánkban...

2. Gyökérzöldségek és káposztafélék.

Bár a tárolásuk nem mindig zökkenőmentes, száraz, levegőjárta helyen ilyenkor is jól érzik magukat a gyökérzöldségek, főként a cékla, ami még a tavasz közeledtével is tökéletesen rothadásmentes marad. A kései kelkáposztát jobb időben fazékba pakolni, de a vöröskáposzta a szedés után hónapokkal is megörvendeztet egy isteni párolt káposztával.

És ha már a paradicsom is szóba került, tessék: 

4/1. Paradicsomlé,

minden mennyiségben és három színben: piros, sárga és egy kissé zavaros, de annál finomabb narancs, utóbbi kizárólag a fenséges Ananas Noire nevű fajtámból (na jó, néhány elkóborolt Charlie Green azért még lehetett a kosárban júliusban). Főzés, passzírozás, majd újbóli főzés után kerültek a palackokba (ezekből verhetetlen a jó öreg gumigyűrűs csatos tetejű változat) és a szárazdunsztba, így magok, héjmaradványok és (legalábbis a piros esetében...) felesleges víz nélkül, boltban beszerezhetetlen minőségben áll rendelkezésünkre a paradicsomleves és sok más földi jó alapanyaga.

Ajándékcsomag készül, valamikor karácsony előtt...

4/2. Aszalt paradicsom.

Készült napkollektoros aszalóban, szúnyogháló alatt a forró kánikulai napon, ősszel az elektromos aszalógépben és ezek mindenféle kombinációjában, sárgában, zöldben és pirosban.  Ha az első két-három napot megússzuk penész nélkül, szinte biztos a győzelem, utána csörgősre szárítva, étolajban vagy épp anélkül üvegekben várják meg, hogy egy borús téli estén mohón kikapkodjam őket a rejtekhelyükről. Némi meleg vizes áztatást és fűszerezést követően a pizza tetején végzik, de pirítóshoz és savanyúsághoz sem utolsó, kecskesajtos szendvicsben meg aztán mindent visz!

4/3. Pizzakrém és paradicsomkonzerv.

Az első receptjéért egy névtelen debreceni jóakarómnak lehetek hálás, aki egy cserebereoldalon osztottam meg azt velem. Két kiló paradicsomhoz négy nagy fej (de nem nagyon nagy!) vöröshagyma, három gerezd fokhagyma, némi só, oregánó, bazsalikom és egy kevéske kakukkfű társul, utóbbiak persze csak a főzés végén és a turmixolást követően, amikor már csak egy forralás választja el a mennyei keveréket az üvegbe töltéstől. Egyéni leleményességből még friss borsikafüvet is adok hozzá, (ha már egyszer a babsorok mellett riogatja a levéltetveket, nosza, használjuk is valamire...) és persze a kakukkfű sem haragszik meg, ha a fűszeres tasak helyett egyenesen a kertből pottyan a dolgok közepébe. 

Konzerv paradicsomot egyelőre kísérleti üzemmódban két példányban, szigorúan csak a légmentesen záródó hiper-szuper csatos tetejű befőttesüvegeimben próbáltam ki, miközben komoly kétségek gyötörtek, működhet-e egyáltalán a dolog. Alig fél óra alatt felforralva belekerült minden csúfság, aminek a paradicsomlében véletlenül sincs helye, de további fél óra nedves dunsztban (fazék, konyharuha, víz az üvegek kétharmadáig, szóval ismerjük) rotyogtatás megoldotta a problémát, tartósítószer nélkül is eláll hosszú hónapokig. A nyári friss termés zamatától ugyan messze van, de még így is milliószor ízletesebb, mondhatni paradicsomízűbb az ilyenkor kapható almakeménységű, zöld belű golyóbisoknál, amelyeket tévedésből "paradicsom" címke alatt tesznek közszemlére a zöldséges pultokban.

5. Savanyúság, amennyi a  csövön kifér!

Roppanós kígyóuborka és a fóliában az esti locsolást követően vaksötétben találomra kitapogatott paprika híján a téli vacsorák igazi megmentője a sokszínűségével büszkélkedő csalamádé, a cseréphordóban érlelt egyszerű, de nagyszerű savanyú káposzta, a kissé fanyar, mégis nélkülözhetetlen zöldparadicsom, no és (ha már a paprikákat siratnánk) a vastag húsú, keménységéből alig-alig veszítő savanyú kaliforniai (meg bármilyen más, ami épp jött...) paprika. 

A naplemente színei savanyú parikára hangolva

Négy hónapot töltött az üvegben, mégis olyan, mint új korában...

 Kora ősszel a dinnyeágyások régmúlt dicsőségén elmélázva szúrt nekem szemet a sok kis élénkzöld apróság. Nem volt nehéz rájönni, hogy ha felnőtt dinnye nem is lesz már, belőlük azért korántsem hasznavehetetlenek.

A szentesi lapos jószágokból ősszel elkészített savanyú káposzta, itt a kép kedvéért üvegben, egyébként pedig az éléskamra mélyén a tizenegynéhány literes, a külvilág ártalmaitól a tetején vízzárral védett cserép (pontosabban kőedény) hordó lakója.

 6. Befőtt, az örök klasszikus.

Készült szilvából, cseresznyéből, őszibarackból, cukorsziruppal, fahéjjal, szegfűszeggel megbolondítva, száraz dunsztolással befejezve a műveletet. Ami a tartósítószereket illeti, befőttek és lekvárok tekintetében mindezidáig a megtöltött üveg tetejére borsónyi szalicilsav elvét követtük, tavaly ez annyiban módosult, hogy néhány megjelölt üvegnél ez utóbbit elhagytam. Persze tudom, hogy a hő önmagában is tartósít és minden egyéb, amit az egészséges étkezés lánglelkű apostolai a tartósítószerezők szemére szoktak ilyenkor vetni, de maradjunk annyiban, hogy - lévén a befőzött gyümölcs mindig saját, nem a piacról tíz perc alatt összevásárolt áru - senki sem szeretné több hónapos munkájának eredményét megerjedve és vastag penészsapkával borítva látni, csak mert épp rátört a fenenagy egészségmánia. A megjelölt adagokkal eddig semmi probléma nem történt, de megkülönböztetett figyelemmel kísérem a sorsukat, teljesen tartósítószermentes üzemmódba csak akkor kapcsolok, ha az idén hasonlóképp eltett finomságok is nyugisan viselkednek.

7. Lekvár.

Sok látnivaló itt nincs, a tavalyelőtti  eper-rekordtermésnek még mindig sorakozik jó néhány túlélője a polcon, a tavaly készült irdatlan sok sárgabarack a két évi szükségletünket hivatott fedezni, 2017-es nagy felfedezésünk még a szilva (ki mondta, hogy az nem lehet legalább olyan finom, mint az eper...). A rafinált ízkombinációk próbálgatása és a bűbájos kis üvegben színes masnival átkötött különlegességek helyett itt inkább a mennyiségen van a hangsúly: ha roskadozik a gyümölcsöktől a fa, már tudható, hogy a következő évben kicsivel szerényebben fog muzsikálni, ezért kihasználjuk az alkalmat, és megfőzzük a kétévi ellátmányt. A lényeg, hogy vásárolni ne kelljen; valamiért a bolti lekvár mindig tabunak számított a családban, nem véletlenül.

Ja igen, a cukor. Szóval az van benne. Nem is kevés. A dédnagyanyáink korában bevált kiló-kiló recept ugyan már rég a múlté, de az alapanyag édességétől függően ötven-hatvan deka még mindig dukál. Hogy miért, azt pár évvel ezelőtt egy manapság divatos módon cukor nélkül dolgozó lekvármanufaktúrában tett látogatásom alkalmával értettem meg. Kóstolgattam serényen, de valahogy  - az egzotikus ananászlekvárt leszámítva -  a csinos, pár decis üvegcsékben álló  készítmények nem nagyon nyerték meg a tetszésemet, nyers őszinteséggel szólva íztelennek hatottak az otthoniakkal összevetve. Ha ez sem lenne elég, a házigazda kedvesen mosolyogva közölte, hogy a felbontott lekvár kizárólag hűtőszekrényben tárolandó, de akkor is igyekezzünk megenni néhány héten belül, mert nem garantálják, hogy romlás nélkül eláll. Néztem akkor nagyokat: nálunk nem csak a hat éves meggydzsem és egyéb ritkaságok maradnak tökéletesen fogyasztható állapotban, de a megkezdett, sokszor öt literes üvegbe pakolt lekvár akár egy évig is problémamentesen eltartható a kamrapolcon, hűtés nélkül; nem tudom, mit csináltak volna a felmenőim, ha nem így lett volna. További nem elhanyagolható szempont, hogy a hagyományos módon, cukorral és több órás főzési idővel (semmi pánik, túlélhető foglalatosság!) szükségtelenné válik a befőzőcukrok, a zselatin és egyéb felesleges ökörségek használata, a végtermék pedig ízletes, megfelelő állagú, tetszetős színű és bombabiztosan tárolható. Egy szó, mint száz: a cukor marad. 

8. Aszalványok.

Tavaly először volt szerencsém kipróbálni a már emlegetett napkollektoros aszalószekrényt. A paradicsom ugyan jobb szereti a közvetlen napot vagy épp az éjjel-nappal hatvan fok körüli levegőt biztosító aszalógépet, azonban a körte (a kíváncsian köré gyűlő darazsakkal csak óvatosan, ők is szeretik), a nyári alma és a sárgabarack kétségkívül jól dolgozható fel ilyenformán megszárítva; a szilva külön történet, őt a paradicsomhoz hasonlóan szúnyoghálóval lefedve a szabad ég alatt hagytam sorsára, gépi rásegítés csak egy-egy hirtelen hidegfront esetén volt szükséges, akkor viszont nagyon, mivel a sütőben alacsony hőfokon is igen hamar megég és kesernyés ízt vesz fel. 

Még valami: AZ ASZALVÁNYMOLY SZEMÉT JÓSZÁG! Kéretik észben tartani!!!!! Bő egy kiló aszalt sárgabarackom bánta, hogy nem számítottam a piszkosszürke ruhás ízeltlábú bestiák jövetelére, akik  - fájdalom! - már az aszalószekrényben töltött napok alatt minden további nélkül meglátogathatják a gyümölcsöt, de később, ha csak nincs jól záródó edényben biztonságba helyezve az aszalvány, okvetlenül családot alapítanak benne! Gazdaboltban kaphatók jó hatásfokú, de nem annyira olcsó méregmentes ragasztócsapdák, ám eddig legegyszerűbb megoldásnak az ígérkezett, ha a kész aszalt gyümölcsöt vagy paradicsomot kb. 80 fokos sütőbe helyeztem tíz percre, majd - vigyázva, hogy kellőképp, azaz az esetleges molypeték számára már kényelmetlenül átforrósodjon, de még véletlenül se égjen meg - lehűlés után azonnal, ismétlem, azonnal (!!!!) műanyag dobozba vagy befőttesüvegbe raktam. 

Ezek tényleg komolyan gondolják!

9.És a mélyhűtő is tele.

Igen, fogyasztja az áramot irgumburgum, de lévén többek között a rántani való karfiol, pagoda karfiol, brokkoli, a főzeléknek lereszelt patisszon/cukkini, a csemegekukorica és a zöldborsó igencsak körülményesen vagy épp sehogy nem konzerválható másképp, sokat segít a téli étrend változatossá tételében, főleg hogy ha jobban belegondolunk, az előbbiek boltban vásárolt megfelelői is vagy ugyanígy -18 fokon kuksolva várakoznak reménybeli vevőikre, vagy pedig nem ritkán több ezer kilométert tudhatnak maguk mögött cseppet sem környezetbarát utazgatással, a termesztési körülményeikről meg a tápértékükről már nem is beszélve.

10. Lecsó.

Majdnem kifelejtettem. Pedig van, jó sok, üvegben. Magyarán szólva nem most kell főzni a kilónként ezernyolcszáz forintos akármikből, jó lesz augusztusban is ingyen, és egész évben ízletes darabokban köszönnek benne a vissza a régi ismerősök,  még a sárga kaliforniai paprika is jól megkülönböztethető a bácskaitól...

11. És végül mindenki szíve csücske, a fűszernövények. Nyilvánvaló, hogy a magára valamit is adó biokertész ágyásaiból nem hiányozhatnak az igénytelen, a zöldségnövények és a rovarok szempontjából is áldásos, messziről illatozó kis bokrok, azonban a csokoládé-eper-fahéj és még százhúszféle egyéb ízű menták gyűjtögetése már nem esik az érdeklődési körömbe, mondjuk úgy, beérem néhány alapvető, a főzéshez gyakorta használt fajjal, úgymint oregánó (kevésbé kacifántos nevén szurokfű), borsikafű, borsmenta, majoránna, és a hívatlanul is mindenütt előbukkanó kapor. A csokrok egy gyors folyó vizes spriccelést és szárítást követően a hűvös, jól szellőző, ámde sötét éléskamra mennyezetéről fejjel lefelé lógva kerülnek morzsolható állapotba, majd pedig felcímkézett üvegekbe.

Igaz, a téli zöldség-gyümölcskészletet taglaló poszt végén talán nem annyira releváns a kézműves kerámia lekvárkitöltő tején pózoló vörös levelű bazsalikom, de valljuk be, nem is ezért szeretjük...