Szeptember közepén megfogadtam, hogy nem. Elég volt nekem egész nyáron aszalt paradicsomot piszkálgatni,  lecsót, pizzakrémet főzni, befőtteket dunsztolni. A sárgabaracklekvár alatt lassan leszakad a kamrapolc (nem vagyok oda érte, de nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy ha már ilyen derék módon teremnek a fák, legyen két évre való adag), az aszalt szilvákat hét lakat alatt őrzöm, nehogy ennyi fáradságos munka után az aszalványmolyok rátaláljanak (egy kilónyi aszalt barackom landolt a komposztban miattuk, bio kiadásban úgy hatezer forint). Savanyúságnak már tényleg nem kell sok: a zöldparadicsom és a paprika már üvegekben várja a hóesést, a nagy téli zöldségínség átvészelésében ezen kívül segít majd egy kis párolt káposzta, cékla és finom házilag nevelt lucernacsíra. Zsákbamacskának mindemellett ott a savanyú kisdinnye: sosem csináltam még, ennélfogva gőzöm sincs, milyen lesz az íze. Az utolsó nagyobb feladat a szentesi lapos káposzta savanyítása lesz (frankó vízzáras cseréphordónkba döngölve, sóval, fűszerekkel, tartósítószer nélkül, semmi pénzért ki nem hagynám), addig viszont legalább szusszanhatunk egyet befőzések terén, eltakarítjuk az ágyások szélére kidobált, komposztálhatatlan ramatyot a kertben, meg ilyesmi. A piaci savanyúságárusok kínálatát elnézve talán támadhat némi hiányérzetem, de annyi baj legyen, ha a kert is kegyes lesz hozzám, jövőre pótoljuk.

Időközben azonban három, eredetileg szép, de a csigák ostromától már alaposan megviselt káposztafejem megunta a várakozást, felrepedve és megtépázva követelték, hogy kezdjek velük valamit. Összeszedtem hát a fólia alatt itt-ott még fellelhető kisebb paprikákat, fellármáztam a kamra hűvösében, rekeszekben téli álomra készülődő vöröshagymát, kiráncigáltam az eper között sunyi módon minden évben kihajtó tormák közül hármat, és mindezt nagymamám segítségével átváltoztattuk két megtermett üveg csalamádévá. Nem hangzik soknak, valójában mosással, előkészítéssel együtt beletelt úgy fél napba, cserébe jó eséllyel nem kell majd csorgatnom a nyálamat a vecsési sanyarúságok láttán. 

Szentesi  lapos, az ágyásban maradók közül. Nekünk csak  a közepe kell, a tyúkok körében viszont kedvelt csemege a külső levelek tömkelege éppúgy, mint a köztük pusztító álnok meztelencsigák.

Az utolsó paprikák. Sikerült még két kis lilaságot is elcsípnem, több már nem lesz.

Hagymák. A tavalyival ugyan nem vehették fel a versenyt, de a szárazság ellenére tisztességgel teremtek, júliusban már fel is szedtem őket. Télen valójában nem sok kell belőlük, inkább végezzék a lecsóban vagy savanyúságban, mint május végén a komposztdombon.

Mindezek után a gyökérzöldségek betakarítását a jövő hétre akartam halasztani, de pocok barátunk hirtelen úgy felbátorodott, hogy a nyáron még tökéletesen érintetlen petrezselyemből több helyen fél-fél sornyi bánta a tevékenységét. A váratlan fejlemények láttán (mint később kiderült, alaptalanul) úrrá lett rajtam a pánikhangulat, így ásót ragadtam, és a szokottnál kissé korábban tettem pontot a dolog végére. A sárgarépa képezte a kevésbé kacifántos részét a dolognak; mióta a cérnaszerű satnyaságokat eredményező Vörös óriás helyett a már dédnagyanyám idején is bevált Nantesi (vagy az egyszerűség kedvéért csak Nanti) fajtát vetem, ritkítás nélkül is vidáman elvan. A kisebb és közepes méretűek között nem kevés méretes példány akad, mondhatni önszorgalomból, noszogatás nélkül nőnek. 

Cifrább történet viszont a már emlegetett petrezselyem, amellyel az utóbbi években valahogy mindig meggyűlt a bajunk. Első önálló kertészkedős próbálkozásaim során - a családi hagyományt követve - mindig két ágyással vetettem, csak így számíthattunk rá, hogy a siralmas, cingár apróságok közt pár használható gyökérre is bukkanunk. A tetvek rendszerint már nyár közepén nekiestek, a kókadozó, halványsárgás lombból pedig nehéz volt egy épkézláb levesre való egészséges zöldet kikeresni. Volt úgy, hogy műtrágyával akartuk jobb belátásra bírni, mondanom sem kell, hasztalan. Egy-két kudarc után persze rájöttem, hogy a szerves trágyáért kifejezetten hálás; nem muszáj elkényeztetni, elegendő a kiszórás utáni második évre időzíteni, remekül megfelel neki például az előző évi burgonya helye. Már csak a pocokkal kellett felvennem a versenyt, amelynek étlapján köztudottan előkelő helyet foglal el a fehér színű répaféleség. Sebaj, gondoltam, ha már úgyis belejöttünk, egy ágyásnyi a pocoknak, egy nekünk, testvériesen megosztozunk rajta, úgysem pusztít el belőle a felénél többet. Később mégis belém bújt a kisördög, és a téli vetéstervek rajzolgatása közben több ízben megfordult a fejemben, hogy az alamuszi rágcsálók táplálása helyett mi mindenre lehetne használni azt a nagyjából kilenc négyzetméternyi helyet. Kerti bóklászásaim során (a biokertben az ilyen tétlen bóklászós megfigyelés legalább annyira fontos, ha nem fontosabb,  mint a verejtékes munka!) ugyanis felfedeztem, hogy néhány növény gyökerét - noha a kártételt elnézve valószínűleg képes lenne ezeket is elrágni - alagútfúró kedvencünk következetesen békén hagyja; ezen növények közé tartozik az összes káposztaféle, az eper, valamint gyanúm szerint a paradicsom és a paprika is. Osztottam, szoroztam tehát, és végül az idei évi ágyástervben immár csak egy parcellát hagytam meg petrezselyemtermesztés céljára, ezt azonban már rafinált módon az eperágyások és egy sor korai káposzta közé beékelve. 

A csel nagyrészt bevált; rágódós kedvű háziállatunk rátalált ugyan, de már olyan későn, hogy így is nagy mennyiségű szép, egészséges gyökeret kaparinthattam meg. Ritkítani talán nem ártana ezt sem, de a nyári vízhiány miatt csak óvatosan. 

Ideális esetben így néz ki egy sor; ez a látvány az utóbbi tíz évben nem volt jellemző. 

 És ez sem.

Ez már inkább. Tulajdonképpen nem zavar, ha  még mindig előfordul, a lényeg, hogy ne így fessen az egész. A most kipróbált pocoksorompós technika továbbfejlesztésével talán teljesen ki lehetne küszöbölni, talán nem. Három év biokertészkedés után megtanultam, hogy nem azt kell kérdezni, mennyi, hanem azt, hogy (a saját céljainkra, létszámunknak megfelelően, ésatöbbi) elég-e. Elég. Bőven.

A giliszták köszönik, a frissen felszedett ágyás helyén sokan vannak és jól. Már önmagában is hatalmas nyereség.

És ha ez sem lenne elég, jutalomnak itt a vörös levelű, strapabíró Canasta fejes saláta a vasárnapi ebéd mellé.