A Káoszkertben  a maga összes kellékével beköszöntött a december. Reggel mínusz négy, délben is fagyott föld, pofáraesősen csúszós vakondtúrás, dér a komposzthalom mellett mindig árnyékban gubbasztó tyúkhúron. Szikrázóan napos, de hideg időben gyors körbenézés, két félresikerült káposzta a tyúkoknak odahajít (rutinosak már a levelek torzsáig csipkedésében, de ha kedveskedni akarok nekik, ásóval még kettésuhintom), újabb kiadós adag, immár vásárolt napraforgómag etetőbe szór a közeli faágakon félreérthetetlenül követelőző széncinkéknek. (Októberben kiették az összes napraforgóm fejét. Nekik hagytam meg, más célom úgysem volt velük, ingyen kelnek itt is, ott is, locsolni sem muszáj, amolyan automata madáretetőként funkcionálnak minden évben. Mire elfogyott, szépen ideszoktak, nem kellett kétszer elmagyarázni nekik, hol található az egész télen nyitva tartó szotyibár.) 

Meglepetések ilyenkor nincsenek. Savanyúság, lecsó a kamrapolcon temérdek, friss zöldség a pincében, a kertben leghamarabb jövő áprilisban. Kicsit ijesztő, de ki lehet bírni, elvégre a Spanyolországból érkező paradicsom alakú színtelen-szagtalan izék és fűrészporízű kaliforniai paprikák akkor sem igazán segítenének a helyzeten, ha a maguk után hagyott ökológiai katasztrófától kivételesen eltekintünk (magyarán szólva pocsék mindegyik, na). De kéne még valami, ami segít kihúzni a Nagy Sötét Időszakot, valami friss, ropogós, tavaszias. Nos, itt van.

Amerikai barna tépősaláta, saját magról vetve augusztus 19-én. Sokáig nem vettem komolyan a kertes honlapokon folyton szembejövő jelszót, hogy vetni mindig lehet és érdemes is, télen-nyáron. Volt rá okom, hiszen a július-augusztusi tikkasztó kánikula és a vízhiány finoman szólva nem épp ideális körülmények a vetőmagok éltere keltésére, mígnem rádöbbentem, hogy enélkül túlontúl hamar véget ér a szezon, november végéig pincébe kerülnek a gyökérzöldségek, a tök és káposzta, aztán a kertben átveszi az uralmat a vigasztalan nagy semmi. Mindeközben persze ha jól működő biogazdaságok oldalait böngészi az ember, gyorsan felfedezheti, hogy az élet nem márciusban kezdődik, és nem is ér véget az első fagyokkal, némi furfanggal egész évben élvezhetők azok a zöldségek, amelyek többnyire csak tavasszal bukkannak fel az átlag veteményesben.

Persze a nyári vetésekre fokozottan igaz, hogy dolgozni az időjárással együtt kell, nem ellene, utóbbi esetben a felesleges munka és a csúfos kudarc majdnem garantált. Nem érdemes nekiállni, ha az időjósok kéthetes száraz hőséggel riogatnak, viszont egy-egy lehűlést és némi esőt hozó hidegfront érkeztével meg lehet ragadni az alkalmat és munkához látni, amíg az enyhülés tart. A salátáról emellett tudni kell azt is, hogy őkelme nem hajlandó húsz ˚C-nál magasabb hőmérsékleten csírázni - a magok csomagolására ezt az elhanyagolható apróságot többnyire nem írják rá, nekem tavaly egy ígéretesnek tűnő vetőmagszalagom bánta az információhiányt. A mindennapos öntözés persze segíthet hűteni a talajt, de közel sem biztos, hogy a mostanság igencsak felturbózott nyarakon ez ér valamit.  Mit lehet akkor tenni? 

A fent látható rendkívül igénytelen tépősalátával nem volt más dolgom, mint egy megürült ágyásrészbe beszórni a magját, amikor már az előrejelzések szerint is biztosak lehettünk a másnapi kiadósabb esőben. Egy hét múlva annak rendje -módja szerint kelni kezdett, akárcsak a március eleji mínuszokban. Locsolni a csapadékosabb őszi idők beköszöntéig kellett néha, utána a szó legszorosabb értelmében véve nem csináltam vele semmit. Nyilván nem minden fajta alkalmas az efféle ámokfutásra, a mellé vetett madársalátából csak 2-3 tövet üdvözölhettem pár héten belül (bár lehet, csak a magjában van a hiba, tavasszal sem muzsikált túl jól), ez a vöröses levelű szépség viszont ugyanúgy megbirkózik a nyár végi kihívásokkal, mint a kora tavasz viszontagságaival.

Júniust idéző látványt nyújt az amúgy sem mindennapi kinézetű Catalogna, az idei év hatalmas slágere. Tavaly találkoztam vele először az Évkerék Ökotanyán töltött önkéntességem alatt, először csak ámulva szedtem le a fejeket a zöldségdobozokhoz, aztán másnap az Orsi által készített mennyei ebéd keretében meg is kóstolhattam, ekkor vett le igazán a lábamról szokatlanul lágy és édes ízével. A március eleji vetés teljes sikerrel zárult,a kiültetett alig 25 növényből jutott enni és ajándékozni is bőven. Csupán az egyéb salátaféléknél problémamentes magfogás nem jött össze, az e célból meghagyott példányok szorosan egymásra simuló levelei előbb indultak rothadásnak, mintsem virágba tudtak volna borulni. Annyi baj legyen, a Biokiskert webáruházában kapható mag nem tartozik ugyan a legolcsóbbak közé, de cserébe elmondható róla, hogy minden egyes szem csíraképes, vagyis igen hamar behozza az árát, főleg, hogy ezek az extravagáns, cirádás zöld gomolyagok nem jönnek szembe minden zöldségesnél.

A történet persze itt nem ért véget, mivel olyannyira felbuzdultam a kora nyári salátadömpinget látva, hogy pofátlan módon bepróbálkoztam vele július végén csakúgy, mint szeptemberben. A nyári ültetés végül nem élte túl a várva várt langyos esők után visszatérő dögmeleget, viszont ugyanekkor (kicsivel árnyékosabb körülmények között) derekasan beindult a vörös és labdaszerűen tömör fejű Canasta, színesebbé téve az októberi étlapot.

Némi elkeseredés után újabb magokat öntöttem a szebb napokat látott tejfölöspohárba, két-három napig cserélgettem rajtuk a hideg(!!) vizet és nagyon örültem a hűvösebb éjszakáknak, amikor is a 15-17 fokban jó eséllyel hadra foghatók még a makrancosabb saláták is, már ha a vizes edénnyel együtt kint hagyjuk a magokat a szabadban. (Kánikulában ugyanez a módszer használható egyébként. Ha éjjel sem akar húsz fok alá csökkenni a meleg, meg lehet kísérelni a lakás hűvösebb helyiségeiben, pincében, kevésbé jóérzésű illetők akár a hűtőszekrénybe is pakolhatják őket, ez utóbbiról ugyan nincsenek még személyes tapasztalataim, de ha tavasszal annyira szeretik a plusz három fokot, szerintem működhet az később is...)  Néhány nap elteltével egyenként (és nagyon óvatosan) komposzttal megtöltött és jól beöntözött ültetőtálcába tettem a fehér, cérnaszerű gyökérkezdeményt mutató magokat, amelyekből végül is szeptember közepére lettek kiültetésre alkalmas salátanövendékek.  Pár műanyag csőből és a tavalyelőtti fólia egy újrahasznosított darabkájából eszkábáltam nekik lakhelyet, aztán szidtam magam a hülyeségemért, hogy ilyen későn úgysem lesz belőlük semmi, akár az ablakon is kidobhatnám őket, ha  jönnek a mínuszok. A fenti képek már tegnap készültek; mint kiderült, fagyok ide vagy oda, a kis Catalognák még a késő őszi hajrában is megbízhatóan teljesítenek, és ha a maximális méretüket nem is érik el, az esti vajas pirítós mellé ugyanúgy jól állnak, mint hat hónappal ezelőtt.

Miután kigyönyörködtem magam a salátákban (és gyorsan le is vadásztam belőlük hármat) találtam egy kedvemre való jégdarabot a kis fólia oldalán. Olyan jó nagyot, széleset és üvegszerűen átlátszót apró buborékokkal, ami a bennem élő gyerek minden álma így december táján. Hamar rájöttem, hogy a fényképezőgépemmel kombinálva is igen jó játéknak bizonyul az ilyesmi, elszórakoztam vele hát egy kicsit, íme a végeredmény: 

Jég + saláta =? Jó, tudom, hogy egyébként tóba fagyott sekély vízi hínárnak néz ki, de akkor is...! 

Végül fájó szívvel és még jobban fájó ujjakkal (nem is akkora marhaság az a kesztyű...) magára hagytam a jeget, és ránéztem a hidegben békésen növögető rozsra.

Kapálógéppel agyonforgatott holdbéli táj helyett összefüggő smaragdzöld szőnyeg jó ötven négyzetméteren. Látszik a vetésidők között eltelt 2-3 hét, de a lényeg, hogy él, takar és jó állapotban tartja a talajt a gonosz palánták legközelebbi támadásáig.