Szóval az úgy volt, hogy március elején egy hétig beköszöntött a tavasz. Persze kezdetben semmi sem egyszerű. Első felvonásként hatodikán a kőkeményre fagyott földbe bevertem négy vaspálcát. Kalapáccsal, azzal is nehezen.  A pálcákra ívben meghajlított, alig fél méter magas műanyagcsövek jöttek, azokra pedig egy nagyobb darab, a levitézlett régi sátrak anyagából megmentett fólia két rétegben. Behordtam alá melegedni némi jégkásás komposztot, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszavonulót fújtam. Másnap már vethettem a salátákat a szaporítótálcába, pár nappal később jöttek a paprikák, padlizsánok, borsfű, majoránna, egyszóval ami ilyenkor szokott, pár napos csúszással. Időközben a föld is kezdett művelhetőbb formába jönni, és bár ragadt a még sár a gumicsizmámra és harminc centi mélyen itt-ott továbbra is találkoztam néhány fagyott röggel, nekiálltam az ágyásoknak. Várhattam volna ugyan, míg felszáradnak rendesen, de tudni kell, hogy nálam a hagyma, a borsó csak az előjáték a kései káposztafélék előtt, a petrezselyemnek meg már februárban a földben lett volna a helye, így hát igyekeztem. Szerencsére ásóvillával vizes talajban is könnyű az élet. Ásással kizárt dolog, hogy boldogultam volna ilyen körülmények között, de a villával megszurkálós oda-vissza mozgatós módszer ragyogóan működött. A nagy február végi zimankó hatására valahogy még a vetőmagvásárlásról is megfeledkeztem, így délutánonként félig szutykosan és földtől barna kezekkel rohangáltam a gazdaboltba megvenni a kora tavaszi magkészletet. Mire a sárgarépa a sorokba került, a böjti szelek épkézláb állagúra szárították az ágyás tetejét, és simogatóan meleg, déli fuvallatok igyekeztek kirángatni a kezünkből a fóliasátor palástját, amit végül közös erővel mégiscsak ráborítottunk a hirtelenjében felállított húsz négyzetméter alapterületű vázra. A szokotthoz képest egy hét késéssel végül bevethettem alá az elmaradhatatlan hónapos retket is a  tépősalátákkal és a palántának szánt karalábéval egyetemben, míg a cserepes jószágok még mindig a kis palántázófóliám alatt kuksoltak, mivel a melegigényesebb növények jobban szeretik a duplát.

Sorok kihúzva, a kert épp ébredezik téli álmából.

Saját termesztésű dughagymák. Nagy bánatomra nem lett elég, így boltival kiegészítve ugrottak fejest a kamillateába, másnap pedig az ágyásba.

Igen rövid idő alatt bevetődött tehát úgy 17 négyzetméternyi répa, húsz borsó, kilenc petrezselyem, húsz hagyma, jó esetben ennyi fedezi a család éves szükségletét. Az átlag ágyásméret kilenc négyzetméter, nagy (130-170 cm) szélességgel, ami a kapálást később kissé megnehezíti, de a járóutak így nem vesznek el feleslegesen területet a hatszázhuszonnyolcféle újabb zöldségnövénytől, amit még ki akarok próbálni.

Mint kiderült, az őszi vetésű rozs gyommentesen tartotta ugyan a rá bízott területeket, azonban ilyenkor nem feltétlenül jobb a barát a tyúkhúrnál; apró hajszálgyökerei kemény hantokká fogják össze a nedves földet, még ásóvillával alálazítva is kínszenvedés megszabadulni tőle. Nem okoz gondot ott, ahol fólia kerül a feje fölé és gyorsan nőni kezd, így volt ez tavaly tavasszal is, minél szárazabb a föld, illetve nagyobb a növény, annál könnyebb elbánni vele. A történtekből tanulva idén jövő április közepe előtti vetések elé nem iktatom, jó szolgálatot tesz helyette a szénamulcs, ami az őszi lazítások óta gyakorlatilag változatlan puhaságban és szintén nem kívánatos növények nélkül őrzi meg télen az ágyásokat. 

Tizenötödike előtt aztán az időjárás-előrejelzés már világosan mutatta, hogy baj lesz. Nosza, fólia alatti vetés fátyolfóliával betakar, mulcsozott területekről széna rákapirgál az épp vidáman csírázni kezdő borsókra, a telet csodával határos módon ezúttal ép ágakkal túlélt fügebokromnak meg újra fejébe húztam a kétszáz literes víztartályt, amit egy héttel azelőtt hámoztam le róla. Noha a mínusz tíz fokosnak beígért éjjelek végül megelégedtek a fagypont alatti öt-hattal, a leendő palántáimból a biztonság kedvéért egyet sem hagytam a fóliában. A lakás összes, huszonöt foknál melegebb pontja, szekrénytetője, ablakpárkánya gyorsan megtelt tálcákkal, vetőládákkal, cserepekkel, a legkülönlegesebb, tarka paprika-és padlizsánfajták a kályha mögötti, csíráztatásra már bevált exkluzív helyeket foglalhatták el. A helyzetet tovább súlyosbította néhány, éjjelente a konyhában tartózkodó szeleburdi macskakölyök, akik persze minden mászható tárgyra szívesen felmásznak; ekkor jött a képbe a régi rajztábla, dróthálódarab, cserép, üveglap, tégla és minden egyéb kiselejtezett objektum, amellyel a magok átmeneti tartózkodási helye macskabiztossá tehető anélkül, hogy a főszereplők megsínylenék az óvintézkedéseket.   

Macskabiztos és jól szellőző megoldás, már amíg ki nem kel belőle valami...

Miközben kint szakadt a hó, odabent egész kényelmesen berendezkedtem, csakhogy a nyugalom nem tartott túl sokáig. Merthogy ki hitte volna, hogy a pofátlan mángoldnak az egy heti fóliás sütkérezést követően már csak két nap szunyókálásra van szüksége a keléshez, ráadásul -én hülye- ugyanabba az ültetőtálcába tettem őket, amiben a paprikák még meg sem mozdultak; ez normál esetben (értsd fóliában hagyva, napsütés, meleg tavasz meg egyéb ilyesféle luxus) persze nem lett volna gond, de most az lett. Végül fájó szívvel a tálca szétnyírása mellett döntöttem, melynek azért volt annyi előnye, hogy a negyven rekeszes, túlzottan hajlékony monstrumok darabokban jóval könnyebben mozgathatók, ha már egyszer hurcolászni kell őket, és hozzájuk való alátétet a világért sem adnak az üzletekben. Nemsokára kelni kezdett pár aranyos rózsaszín koktélparadicsom, beindult néhány türelmetlen paprika, a hírhedten apró magvú borsikafű valósággal felrobbant, így már azon is törhettem a fejem, hogy kapnak majd mind megfelelő megvilágítást, amíg véget ér a zombiapokalipszis.

A lakás összes napfényes ablakpárkányának optimális telezsúfolása mellé kiegészítő megoldásként beszereztem egy full spektrumos növénynevelő LED lámpát. Ugyan csak fél méterre elegendő, tehát egyszerre egy cserép/tálca növénynél több nem részesülhet az áldásaiban, állítólag mindent tud, amit normál esetben éltető csillagunk fénye biztosítana a fotoszintetizáló életformáknak, így hát esténként pár óra plusz fényfürdőt juttathat annak, akinek napközben az ablakok kevésbé szerencsés sarkai jutottak. 

Időközben a befőzni való paradicsom vetésére is sor kellett volna kerüljön, az eredetileg március 15-re kitűzött eseményt azonban meghiúsította a hideg, ezért a máskor vetőládába elszórt magokat a már korábban is sikerrel alkalmazott gézen csíráztatós módszerrel keltettem életre. Újabb szarvas hibaként nem számoltam azzal, hogy a koptatott magok nagy része röpke két nap alatt csírázásnak indul, pár napon belül pedig egy újabb ablakpárkány telik meg a poharakba ültetett Mobil gyerekekkel. 

Mi mással vigasztalódhat az ember a márciusi télben, mint egy tál sárga paradicsomlevessel...

Ahogy a hideg oroszlánrésze lassan távozott, bátortalanul nézegetni kezdtem a kerti vetéseimet. Mivel biokertes pályafutásom során még nem találkoztam hasonló márciusi ítéletidővel, nem voltam egészen biztos benne, túlélik-e a megpróbáltatásokat. Legnagyobb meglepetésemre a fátyolfólia védelmében hamar előbújt a retek és a saláta, a csírás borsók pedig a jelek szerint károsodás nélkül vészelték át a mínuszokat. Itt-ott kikandikál a földből a hagyma és fokhagyma, csak hagymalégy elleni védelemként közéjük ültetett, a kert legkülönbözőbb részeiből összeszedett kamillatöveken látszik, hogy nem volt minden az igazi.

A tavsz egyik első hírnöke, a snidling. 

A giliszták idén tavasszal annyira fantasztikusan dolgoznak, hogy az pár sornyi külön említést feltétlenül megérdemel. Elképesztő számban nyüzsögnek az élő (rozs) vagy korhadófélben lévő (ki nem szedett tavalyi káposztafélék) gyökerek között, és bár a nyakló nélküli rozsvetést az előbb leírt okokból hanyagolni fogom,  úgy tűnik, mindenért hálásak, ott is intenzíven trágyázzák a földet, ahol aztán végképp nem számítok a fokozott jelenlétükre. A fólia állítása közben elkerülhetetlen a talaj összejárása, így nem győztem csodálkozni, hogy már néhány nap után a járóúton és a cserepek mellett, alatt, között annyi apró kupacot látok, amennyire még talán sosem volt példa. Ja, és mindezt a lehűlés előtt - talán érezték, hogy nincs még itt a világvége.

Csinoska saláták a szaporítótálcában (csak érdekesség, hogy 66 lyukú, a gyártó nyilván nem gondolt a babonásokra, de ollóval lehet rajta segíteni, ha valakit zavar). Hetedikei vetés, Május királya, az imádnivaló Catalogna és a vöröses levelű Canasta. Minden rekeszbe 2-3 szemet tettem, így is ritkításra szorul majd. 

Pár nappal később...

Szintén saláta, ezúttal sorokban. Kétféle tépő (a mindent túlélő Amerikai barna és Lollo Rossa) és egy Verala nevű tölgylevelű újdonság került a retkek közé, utóbbira nagyon kíváncsi vagyok, így persze borítékolható volt, hogy az kel a legnehezebben... Az eddigi tapasztalatok fényében ez a társítás tényleg kukacmentes retekgumókban térül meg, de nem szabad túl nagy távolságot tartani kettőjük között, nagyjából harminc-harmincöt centi már megfelelő.

Retek. Szokásos kedvenc az Óriás vaj, de vetettem még a híres aranyszínű Zlata fajtát és egy mutatósnak ígérkező színkeveréket is.

Immár kiritkítva.

Palánták az ablakban. Gyerekkorom még meglévő relikviái közé tartozik az a zsúrkocsiszerű, több emeletes rácsos szerkezet, amelyen annak idején a legókockáimat és a féltve őrzött kukacos vadgesztenyéimet tologattam. Kerekeitől megszabadítva kiváló palántaelhelyező alkalmatosság lett belőle, háromszorosan használja ki a rendelkezésre álló teret a párkányon, miközben egy jelentkező sem marad árnyékban. Többek között a már igen nagy Manó paradicsom (a képen), és a kalandos történetű előcsíráztatott kaliforniai paprikák itt várják, hogy a fagyok elmúltával végre kiszabaduljanak a kényszerű lakásfogságból.