Be kell vallanom, kicsit félek ettől a bejegyzéstől. Félek egyrészt azért, mert sokáig törtem a fejem, mit is írhatnék, mi lenne az a néhány sor, fél oldal, két oldal, amivel átadhatnék valamit mindabból a gondolat-és érzéshalmazból, ami a téma kapcsán kavarog bennem; kiragadni valamit, amivel kit tudom fejezni - hisz korántsem egyértelmű -, hogyan kapcsolódik mindez a nyomasztó egyveleg a színes és életvidám karfiolokhoz, őrült formájú paradicsomokhoz, pimasz, de ártalmatlan pockokhoz és a mindent túlélő salátákhoz, amelyekről az eddigi írások szóltak.  Megmutatni Káoszkert egy másik oldalát, amely talán kevésbé tarka, kevésbé napfényes, több benne a sötét árnyalat és az ijesztő, homályos sarok. A másik oldalt, amely talán kevésbé tetszetős, de nem kevésbé alapvető. Nélküle nem jöhetett volna létre az egész. Olyan, mint a sötét termőtalaj, a tápanyagban gazdag komposzt. Piszkos lesz tőle a kezed, de ha életet akarsz látni magad körül, előbb-utóbb hozzá kell nyúlni.

Félek, mert szeretnék írni valamit, ugyanakkor mindennél jobban szeretném elkerülni a lezúdulni készülő közhelylavinát, ami ilyen alkalmakkor oly sok áldozatot követelhet és oly hosszú időre eltemetheti a lényeget.

És legvégül félek, mert  - noha a fogyasztói társadalom értékrendjét kritizálni manapság majdnem akkora divat, mint maga a fogyasztás - korántsem mindegy, hol hangzanak fel az ismerős dallamok. Valakinél, aki felismerte ugyan, hogy talán mégis meglennénk, túlélnénk, netalántán még boldogok is lehetnénk a boltok polcain sorakozó negyvenféle üdítő, a minden sarkon elérhető wifi és pizzaszelet meg az éjjel-nappal félóránként induló vasúti járatok nélkül, de ezelőtt már évtizedeken át dolgozott, hogy legyen pizza, wifi és vonat hazafelé. Vagy valakinél, aki csupán haszonélvezője, vagy legfeljebb későn ébredő és fanyalgó elutasítója ezen vívmányok egy részének, de semmikképp sem azok megalkotója, fenntartója, tökéletesítője. Valakinél, aki épp csak most teszi a lábát a vízbe, miközben mások már kilométerekre úsztak be a háborgó tengerbe, mégis van olyan pimasz, hogy messziről kiáltva megszólítsa a hullámokkal küszködőket. Hátha hallanak belőle valamit. Hátha  az elhaló mondatfoszlányok végül mégis értelmes egésszé állnak össze. Hátha. 

Szóval itt van ez a Black Friday, avagy fekete péntek, amelyről ugyebár mindenki értesült és amely napnak van egy olyan fura szokása, hogy egyes üzletekben péntektől vasárnapig tart.  Egy nap, amikor nyolcvan százalékkal olcsóbb a kenyérpirító, az elektromos fogkefe és a rózsaszín kávéfőző, és amikor becsületes amerikai állampolgárok ölre mennek a családi kiszerelésű akció vécépapírért. (Nem az amerikaiakat akarom bántani. Biztos vagyok benne, hogy máshol is megismételhető a produkció.) Egy nap, melyet a fogyasztásőrület elleni tiltakozásként Ne Vásárolj Semmit! nappá is nyilvánítottak, és amelyről hazai körökben leginkább környezetvédő, tudatos vásárlást ösztönző szervezetek internetes felületein olvashatunk. A kihívás egyszerű: kerüld az üzleteket, webáruházakat és a vásárlás minden egyéb szentélyét 24 órán keresztül! Olvass, rendezz ingyenes koncertet (nem én találtam ki!), ülj ki a szabadba, nézd az őszi eget (ha szerencséd van, talán egy-két vadlúdcsapatot is látsz rajta), menj kirándulni (hoppá, busz-vagy vonatjegy! hogy bérletesék mekkora mázlisták...), csinálj bármit, ami nem kerül pénzbe!

Mármint aznap. Mert előbb-utóbb kifogy a tej és  a zsemle, ki kell fizetni a vízszámlát (igen, azt is, amit november 24-én csináltál... ), venni egy új zoknit a lyukas helyett és lecserélni a gázkonvektort. De akkor mégis, mi itt az üzenet?

És akkor jönnek a jól ismert szólamok. Mérsékeljük a fogyasztást. Csak azt és csak annyit vásároljunk, amire és amennyire szükségünk van. A anyagi javak minden eddiginél nagyobb arányú birtoklása nem egyenlő a jóléttel. A pénz nem boldogít. Pusztul az élővilág, tönkremegy a termőtalaj, kihal sok olyan állat-és növényfaj, amelyet még képernyőn sem volt alkalmad látni, de a jövőben már másutt nem is lesz.  Az óceánban több a műanyag palack, mint a hal. És mindez nem kis mértékben a fogyasztói kultúra bűne. A fogyasztói kultúráé, amelybe beleszülettem, amely körülvesz, amelyből még egy szédületesen vérprofi és imádni való önellátó gazdaságban sincs menekvés (nemhogy az én szerény biokertemben), és melynek áldásos-áldatlan hatásai valószínűleg a sírig fognak kísérni (jobb esetben csupán műszálas ruhák, rosszabb esetben betegségek formájában). Már csak egy kérdés maradt: miről írjak?

"Akkor történt, amikor először hallottad, hogy a jégtáblák megolvadnak a jegesmedvék alatt?" -kérdi egy, a témával foglalkozó és kissé szűkszavú weboldal a szemléletváltás kiindulópontjára célozva. Igen, hallottam, de a jegesmedve messze van, én meg itt, és épp a fóliasátor helyén húzgálom ki a vasakat a földből, lazítom a talajt, izgatottan készülve a jövő évre, amikor a negyven négyzetméter helyett két helyen lesz húsz, új fajtákat próbálok ki (khmm, azokhoz is meg kell még venni a magot...), és egyáltalán, milyen jó lesz.

És micsoda nyugalom van! Alig hallani az autókat, amint a ház előtti úton falják a kilométereket. A terület nagy része szénával betakarva vagy bevetve az immár zöldellő rozzsal, a félig megfagyott,de pár kékeslila virágot még mindenütt mutató facéliával. A termés nagy része a pincében, kamrapolcon, mélyhűtőben (no igen, az a fránya  villanyszámla...), de van még saláta, karfiol, kissé viharvert mángold. Milyen ismerős az érzés: lemegyek a kertbe annak biztos tudatával, hogy itt már semmi sincs, és ennivalóval a kezemben térek vissza. Csak úgy, ingyen, mintegy ráadásként, hiszen a nyári bőséggel a befektetett munka és a vetőmag már rég megtérült, a kert úgymond visszafizette, mégsem fukarkodik utána sem. Meg hát a komposzt tényleg ingyen van. Az esővíz is. Na ugye, nem is olyan szörnyű?

Talajlazítás, varjúkeringővel a fejem fölött.

A szupermarket itt van a közelben. Nem messze látszanak a lakótelep kopár betonnégyzetei, ott van valahol köztük az is, de szerencsére innen nem látni. Nem szeretek odamenni. A plázába sem. Nem szeretek, mert amit ott vennék, mind a családtagjaim pénzével fizetném ki, mert még soká lesz, mire odáig jutok, hogy a saját keresetemből  fizessem ki, ami otthon nem megtermelhető, elkészíthető, a cipőtől a fülhallgatón át a kristálycukorig. Tényleg, csak ami szükséges. Amiről még elmondható, hogy jobbá, gazdagabbá, nem szegényebbé és sivárabbá teszi az életet. Semmi vásárlásmánia, kétévente elhajigált okostelefon és Black Friday. Fűtés, világítás, víz, élelem. Nagyritkán ruha, bútor (ha az előzőnek már végképp annyi). Használt is jó. Néha mozi, színház, kiállítás. Gyalogtúra egy nemzeti parkban. Buszjegy odáig és vissza, autó soha. Internet, telefon. Nem órákig beszélni, csak hogy a kódrendszerként használt megcsörgetéseken túl jusson idő pár mondatra. Könyvtári tagság. Egy-egy érdekes vetőmag. 

Jó lenne. Jó lenne, ha végre ki tudnám egyenlíteni a számlát. Megdolgozni mindenért. Fizetni. Fizetni, de nem az életemmel, az erőmmel, az egészségemmel. Nem az éjszakás műszakoktól felborult hormonháztartásommal,  nem a hirtelen rám törő rosszullétekkel, a fájó ízületeimmel, az egyre gyakoribb  látogatásokkal az orvosnál, a műtétekkel és egy semmi jót nem tartogató időskor kilátásaival. Nem a munkába rohanás közben eldobált nejlonzacskókkal, a gyorsétteremben befalt hamburgerrel, annak halvány reményével, hogy majd hétvégén lesz idő rendes ételt főzni, kimenni a szabadba, kicsit "kreatívkodni", (ha már az igazi kreativitás szóba sem jöhet) ökotudatosan, meg úgy egyáltalán élni (mert hétköznap nem érnék be reggel nyolcra autó nélkül), hogy aztán hétfőn újra felejtsük el az egészet. Nem a mögöttem maradó szeméthegyekkel, nem a miattam temetővé váló bolygóval, nem a megkínzott állatok millióival. És főleg nem azzal, hogy mások is így járjanak, szintén miattam, mert elvárják tőlük, mert ez az élet rendje, mert mindenki más is képes rá, tessék alkalmazkodni. Fizetni valamivel, ami nem vonja mindezt maga után. Amitől talán még javulna is a helyzet, legalább egy picikét. Jó lenne.

És nem baj, ha közben a 3B lassan kimaradna a képből. Mármint a Bárhol, Bármit, Bármikor. Sokan azzal érvelnek a fogyasztói társadalom embert és természeti környezetet nem kímélő gyakorlatai mellett, hogy hiszen ők megdolgoztak érte, megérdemlik. A gyerekmunkásokkal megvarratott filléres ruhát, az éjjel-nappal nyitva tartó hipermarketet (ahová a legjobb barátom, egy tehetséges és intelligens teremtés ment el éjszaka dolgozó árellenőrnek, jobb híján. Imádta fényképezni az eget. Most nappal alszik, sötétben kel fel és sötétben ér haza. Nem tudom, lát-e még belőle valamit egyáltalán.). A zavartalan áramellátást, a gyalog megtett pár száz méterek nullára redukálását, a naponta fogyasztott húst, a padlizsánt január közepén,  a mindennapos leárazásokat, a vasárnapig tartó fekete pénteket, az eldobható műanyag csomagolást, a "praktikus" megoldásokat, a precíz kiszolgálást, mert ugye a vásárló az első. 

Áramszünetes életkép, valamikor októberben. Túléltük.

Lehetne visszavágni azzal, hogy nem, nem érdemeljük meg. Ezerféle érv szól emellett, de én most nem foglalkozom ezekkel. Inkább azt mondom, többet érdemelnénk. Én, te, mi, mindannyian. Lehet, hogy nem lenne zavartalan, zökkenőmentes, gyors és praktikus. Csak élhetőbb. Lehet, hogy nem lenne óránként vonat, és nem indulna olyan pontosan. Nem lenne pizzaszelet. Nem lenne gyorsbüfé. Csak kicsit több idő. Idő, hogy mindazt, amit addig az ipari civilizáció csúcsra járatott gépezete adott készen, helyettesítsd te magad. Jobban, szebben, egyszerűbben, cifrábban, sehogy vagy mindenhogy, ahogy jólesik. Ahogy neked jólesik, nem az átlagfogyasztónak. Idő egymásra. Idő a természetre, idő a nejlonzacskó kiváltására, hogy a természet a jelenlegi szépségében megőrizhető legyen. Idő kitalálni, tervezni, hobbiboltos tét nélküli kreatívkodás helyett tényleg kreatívnak lenni, élesben. Idő megoldásokat találni, ha valami nem jó, ha nem működik, ha tarthatatlan. Idő a beteg gyerekre, a magányos nagyszülőre. Idő sétálni egyet, nézni az eget (nappal is!). Kicsivel több hely. Szupermarket helyett szuper paradicsomfajták, amelyek épp a te kertedben beváltak, és amelyekkel úgy teleszed magad, hogy januárban már nem hiányzik. Kicsit több önállóság. Kevesebb félelem, hogy ha a munkáltatód meg kíván szabadulni tőled, kikapcsolják a központi fűtést és nem lesz mit enni. Kevesebb tudat alatti rettegés, hogy ha nem bírsz felkelni ötkor, nem mosolyogsz és nem kifogástalan a ruhád, te is kihullhatsz a rendszerből és vége. Kitörni a kicsit a kilók, dekák, árcédulák börtönéből. Nem azt kérdezni, mennyi, hanem azt, elég-e. Ha elég, nincs baj. Több úgyse kell.

Ja, és nem tilos vásárolni sem. Csak nem így. Nem ennyit. Kis képzavarral élve, nem ilyen áron. Mert megérdemeljük.