Közeleg a karácsony. Ez az az időszak, amikor normál esetben megírnék egy minden pénzt megérő beszámolót a káoszkerti finomságok részvételével készülő ünnepi ételekről, a mézeskalács sütögetése közben a konyhát belengő fahéj-és szegfűszegillatról, a kályha mellett békésen lemorzsolgatott és ajándékokhoz díszüvegbe töltött szárított fűszerekről, a porcukorszerű, puha hólepelbe burkolózó kertről (ja nem, az reggelre elolvadt)... egyszóval mindenről, ami ilyenkor dukál. A baj csak az, hogy második napja betegen nyomom az ágyat, mézes szívek, angyalkák és csillagok helyett a bevett tablettákat számolgatom, a fűszerillatot meg pillanatnyilag akkor sem érezném a bedugult orrommal, ha lenne. 

Jobb ötlet híján végül úgy döntöttem, összeszedem a blogindítás előtti, telefonnal fényképezős korszakban született életlen rémségeket, és a kedves Olvasók nyakába zúdítok egy évértékelő bejegyzést 2017 sikeres, kevésbé sikeres és abszolút sikertelen akcióiról. (Igen, lehet, hogy nem ártott volna a fotómasinát valamivel hamarabb előhúzni a szekrény sarkából, ahol pár évig csipkerózsika-álmát aludta. Talán annyi előnye azért van a dolognak, hogy így majd tovább strapálhatom az egy növény/huszonöt fotó munkamódszeremmel.)   

1. SZÍVESEN MÁSKOR IS:

Nagydobosi sütőtök. A részleteket már megírtam itt, a bajnok alatt idén 21,1 kilót mutatott a mérleg. 

Karfiol és brokkoli, méghozzá zöldben, fehérben, lilában. A legkevésbé sem volt zökkenőmentes a történet, de megérte. Az idejekorán elindított Suprimax karfiolpalántáim nagy egyetértésben pusztultak el az utolsó szálig, ráadásul  még azelőtt, hogy megismerhették volna a fólián kívüli világot, a végső kétségbeesésemben kipróbált Delta viszont a műtrágyázott nagyüzemi haverokat megszégyenítő méretűre és szépségűre kerekedett ki. A már bevált Limba fajtájú brokkolimat előszeretettel csócsálták a földibolhák (biztos jól esett a desszert a szentesi káposzta után...), de így is megörvendeztetett pár nagy fejjel és a szokásos oldalhajtások tömkelegével. A későn és hányavetin kiültetett Mirandákon október táján kezdtek itt is, ott is feltünedezni a valószínűtlenül hatalmas, az utolsó bimbóig egyöntetűen lila rózsák. 

Augusztus. Ha már így néz ki, szinte biztos a győzelem.

Petrezselyem. Több évi kínlódás után végre jól érezte magát, a cérnácskák mellett sok tisztességes méretű gyökeret áshattam ki, és pocok pajtás is alig kóstolt bele az ágyásba.

Paradicsom címszavakban. Sokat elmondtam már róluk a Káoszkert első bejegyzésében, ezért ide csak néhány érdekes fotót válogattam.

Ananas Noire. Felül zöld, alul narancs, belül mindez egyszerre. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ez egyik legfinomabb dolog, ami valaha a tányéromra került.

Ez a három Charlie Green a vizeshordó tetején pihente ki a fáradalmait, amíg végeztem az esti locsolással.

Júliusban ilyen színes választék járt a vacsorához (a képen még láthatóan mosás előtti állapotban...) A szokásos piros fajtákon kívül kilenc tarka különlegességet hoztam az Évkerék Ökotanyáról, kettőt (Charlie Green és Banana Legs) webáruházból rendeltem, így idén 18 paradicsomfajta kapott helyet a kertben. Az összes ritkaságról fogtam magot, jövőre kiderül, mennyire voltam ügyes (vagy mennyire nem).

Black Beauty, a világ  - tudtommal - legfeketébb paradicsoma. Ha mégsem az, akkor is mesés.

Élet a paradicsomban...

Aszalásra várakozó parik, többségében Banana Legs, köztük pár Charlie Green, Ananas, a fenti sarokban bujkál egy méretes Bolgár rózsa, lent egy ízletes szökevény, a sárga patisszon

 És a végeredmény... Az aszalásról is tudnék mesélni órák hosszat, de inkább akkor teszem majd, ha újra itt lesz az ideje.

Dinnyék, a képen épp egy Charentais, az egyik kedvencem az idei társaságból. Jól szerepelt még a kései, de annál finomabb és igen méretes Hógolyó, az én ízlésemnek túlságosan is édes, de sokak által kedvelt Magyar kincs, a fantasztikus ízvilágú Ananász, a bokronként akár hat lehetetlenül apró (Harminc-negyven dekás. Nem röhögünk!), mégis hibátlan, lédús és jóízű terméssel megajándékozó Tétényi csereshéjú. Egy dolgot megtanultam róluk: imádják a negyven fokos napsütést, minél kókadtabb a száraz hőségtől a többi kertlakó, annál jobban élvezik.

Idegen ügynök a Káoszkertben! Ez az alattomos, mindezidáig ismeretlen eredetű dinnye uborkának álcázta magát egészen addig, míg kora ősszel le nem buktatta a termése. Meg kell hagyni, ettől a bakitól eltekintve profi munkát végzett: először is sejtelmem sincs, hogy kerülhetett az uborkamagok közé, a fajtája ugyanis szemmel láthatóan eltér az összes általam vetett sárgadinnyéétől, másodszor pedig feltűnés nélkül viselte, hogy az uborkatársaságban nem kapta meg a dinnyéknek kijáró extra juttatásokat. Még a hálóra is ügyesen, észrevétlenül felmászott, így mikor végre fény derült a kilétére, megcsináltam neki a fent látható függőágyat, hogy kényelmesen beérjen és ne szakadjon le a szár a súlya alatt. (Nem saját találmány egyébként, neten olvastam valahol, hogy íme, így lehet függőlegesen termeszteni a dinnyét, ha már a vérmes kertész hely szűkében is okvetlenül ragaszkodik hozzá...).

Levélzöldségek. 

Tavaszi burjánzás. Matador spenót szédületesen sűrű levélzettel, megfőzve, turmixolva és mélyhűtve az egész évi ellátmányunk kijött egy szedésből, sőt, a fekete levéltetveket is megúsztuk ezúttal. A két sor között Amerikai barna és Lollo Rossa tépősaláta, utóbbi közel sem olyan látványos, mint a vetőmagreklámokban, de vörösnek legalább vörös. Túlságosan lusta fajzat vagyok ahhoz, hogy szálanként csipkedjem ki a közéjük nőtt tyúkhúrt, de végtére miért is zavarna, ha háromféle ehető növény mellé betolakszik egy negyedik...

Saláták a tél küszöbén. A barnára bármely évszakban lehet számítani, és a Catalogna is meglepően jól teljesített mind tavasszal, mind ősszel. Fejesből a Május királya uralkodik minden évben a fólia alatt, de azokat valamiért még sosem jutott eszembe megörökíteni.

2. KÖZEPES

Vöröshagyma (egészen pontosan Stuttgarti óriás). A helyhiánnyal való állandó küzdelem kényszerített rá, hogy a neki ideális két éve trágyázott föld helyett idén friss gyeptörésbe tegyem, mindössze némi komposzttal meghintve az ágyásokat. Tenyérnyi átmérőjú gigászokból kevesebb lett, mint egy évvel ezelőtt, de így is becsülettel termett, a sorok közé elszórtan becsempészett kamillatöveknek köszönhetően a hagymalegyek sem bántották. 

Sárgarépa és cékla. Nem rossz, de nem is az igazi, valószínűleg ők is jobban jártak volna bőségesebb nyári csapadékkal. Sok tisztességes darab is akadt köztük, nyáron előszeretettel húzgáltuk ki a legígéretesebb gyökereket, de az októberi felszedéskor után rá kellett döbbennem, hogy elment volna több is. Majd legközelebb. 

Paprikák. Lecsónak való Fehérözön és Bácskai fehér, frissen elropogtatva és savanyúságnak is isteni California Wonder, valamint sárga kistestvére, a Golden Calwonder, a valóban csokiszínű, édes, de papírvékony Sweet Chocolate, ráadásnak egy-két tő bizonytalan fajtájú lila különc, utóbbiak palántavásárról hazahurcolva. Nem panaszkodhattunk a menyiségre, mégis úgy éreztem, produkálhatott volna kicsivel többet is, ámde mentségére szóljon, hogy a negyven négyzetméteres fólia alatt időtlen idők óta nem volt szinte semmiféle vetésváltás, minden évben paprika és paradicsom követte a hamar lekerülő salátákat és hónapos retkeket. Jövőre tervben van a fóliaáthelyezés, kíváncsi leszek az eredményre. 

Lecsófőzés folyamatban. Elöl az immár színesre érett fehér fajták, háttérben a tálban sok Sweet Chocolate (befőzve sem veszíti el a színét!) és édes sárga kaliforniai.

Paprikasavanyúság.

3. SZÖRNYŰ

A jól elszúrtuk kategóriában idén megosztott első helyen végzett a zöldbab és a pagoda karfiol. Az előbbit a júliusi aszály egyszerűen kivégezte, hiába öntöztem a szokásosnál gyakrabban, a hüvelyek megálltak a fejlődésben, végül pedig a bokrok is megadták magukat a szélsőséges időjárásnak. Már csak azért is  fájlaltam, mert csapadékosabb nyarakon általában igencsak megbízható növényként viselkedik, rekordtermés jött le róla tavaly is, fagyasztottunk rengeteget, amikor meg már a mélyhűtő oldalát készült kinyomni, örvendező nagyvárosi ismerősök gondjára bíztam egy-két szelídebb vödörnyi adagot.  

Egész jól nézett ki. Egy darabig...

Pagoda. Ilyen lett jó egy évvel ezelőtt, idén meg semmilyen. Tévedés ne essék, nem túl igényes jószág, gondozás terén bőven beéri azzal, amivel bármilyen más káposztaféle, csak épp az ültetési idővel vigyázni kell. Nagyon. Ha túl korán fejet hoz, szanaszét ágazik a melegben, ha meg elkésünk vele, az épp kifejlődni készülő pár centis Fibonacci-spirálok a decemberi fagyoknak esnek áldozatul, ez történt velük most is. Hiába kerültek ki körülbelül ugyanakkor, mint 2016-ban, az aszály lelassította őket, épp annyira, hogy körülbelül 4-5 hetes lemaradásban voltak még késő ősszel is. Számítottam rájuk, mivel egy-egy nagyobb fej kirántva napokra képes jóllakatni az egész családot, az ízük pedig egészen fenséges, valahol félúton a karfiol és a brokkoli között. A szívem szakadt meg, amikor a hónap elején elnéztem a hideggel küszködő, egyébként óriási és makkegészséges növényeket, tudva, hogy végéhez ért a pályafutásuk. Jövőre visszaveszek a létszámukból, de azért le nem mondok a termesztéséről, mert siker esetén kárpótol a  bizonytalanságért. 

Minden kedves Olvasómnak boldog karácsonyt, - ha nem jelentkeznék hamarabb - pocokritkító januári mínuszokat és leendő sárgadinnyékben gazdag új évet kívánok!