Október vége felé eljön az ideje a lefejezősdinek. A Káoszkertben fejüket vesztik ilyenkor többek között a szentesi lapos káposzták, akik a külső leveleikhez hűségesen ragaszkodó meztelencsigáktól megszabadítva, megpucolva, lereszelve  egy darabig (egészen pontosan nyolc napig) cseréphordóban fortyognak az őket ért sérelmek miatt, aztán pedig még legalább három hétig az éléskamrában hűvösre kerülve várják, hogy hivatalosan is savanyú káposztának nyilvánítsák és a tél folyamán elfogyasszák őket. Az ítélet az idén kissé szerényre sikerült  vöröskáposztákon, illetve a pincében rémesen rosszul tárolható, friss felhasználásra viszont rémesen nagy Vertus 2 kelkáposztákon is végrehajtható lenne, de a megfelelő időjárásra és fejlettségi fokukra való tekintettel kegyelmet kaptak - legalábbis november közepéig.

A nagy attrakciót mégis egy rettegett, hobbikertészek körében errefelé csak félelemmel vegyes tisztelettel emlegetett haramia jelenti, amelyről ugyebár mindenki tudja, hogy biokertben  a termesztése NEM sikerülhet. Próbálkozni sem érdemes vele, mert úgysem hoz rózsát, megbarnul, szanaszét nyílik, vagy még azelőtt megeszik a bolhák, tetvek, poloskák, hernyók, hogy az előbbi gaztettekre egyáltalán lehetősége lenne. Különben is, a zöldségesnél sokkal egyszerűbb, szebb, nagyobb és fehérebb (ja, nem csak fehér van belőle? mindegy, akkor is...).   Az már a világ legtermészetesebb dolga, hogy az itt látható fotóknak a valósághoz semmi közük; az internet legsötétebb bugyraiból  hosszas munkával előbányászott, kozmetikázott és átszínezett képek a legkevésbé sem tükrözik a Káoszkert mindennapjait, közzétételükre pedig csupán a rántott karfiol utáni reménytelen és csillapíthatatlan sóvárgása vette rá a szerzőt. 

Mit csinál a Delta, ha találkozik a fátyolfóliával? Többek között ezt. A képen látható fej a maga egy kiló hetven dekájával engem is meglepett; igazság szerint két év próbálkozás után már -lelkesedés ide vagy oda - én is majdnem beletörődtem abba, hogy biokarfiol ugyan összejön, de az azért mégsem olyan, mint a piacon. Nem akkora. Nem olyan tömör. Nem olyan kerek. Meg egyáltalán. Biztos hiányzik neki a műtrágya, ez ilyen szemét, hálátlan jószág, na. 

Legelső kísérleteim a Snowball fajtával csúfos kudarchoz vezettek; eleinte nem értettem, miért van az, hogy a makkegészséges növények pályafutása nyár végére keszekusza, normális karfiolrózsára messziről sem hasonlító izében végződik. Utólag jöttem rá, hogy korai vagy késő őszi termesztésre szánt fajtától nem is várható más, magyarán szólva én bénáztam el a dolgot a júniusi ültetéssel, a nagyobb baj mégis az volt, hogy pár szerencsés növény hozott ugyan fejet, ám azok mérete már cseppet sem nyűgözött le. Következő nekifutásra jött a hosszabb tenyészidejű Suprimax (csávázott vetőmag, így alapesetben be sem tehetné a lábát a kertembe, de más kiszerelésben nem volt kapható a fajta, ezért elnéztem neki); részleges sikert könyvelhettem el vele, néhány ugyanis annak rendje és módja szerint termett, a többi viszont a decemberi fagyokban lelte halálát jóval a virágzat megjelenése előtt, idén pedig egyszerűen nem tudtam belőle palántát nevelni, lassan, de biztosan kidőlt az összes.

Utolsó, elkeseredett erőfeszítésként rettenetesen későn egy csomag Delta magját vettem el a fólia alatt, (a csomagolás júniusi vetésidőt ajánlott, amit én 31-i dátummal teljesítettem...); mire a palánták ültethető méretűek és meglehetősen csinosak lettek, már sajnáltam őket a hülyeségem miatt, gondolván, úgysem lesz esélyük megnőni. Segítségemre (és persze az övékére) ott volt azonban a csalánlé, amit az ültetőgödörbe kapott szerves trágyán túl hússzoros hígításban adagoltam nekik két-három hetente, a földibolhák támadása ellen pedig nyakukba borítottam a frissen vásárolt fátyolfóliámat. Mint kiderült, ez utóbbi nem csupán a kártevők ellen nyújt védelmet, hanem a fiatal káposztafélék, így a karfiol is valósággal megtáltosodnak alatta, s a fényeszöld levelek között szeptemberre megjelentek, majd pedig rohamos tempóban dagadni kezdtek a rózsák.  Nyár közepi szerencsétlenkedésemből így lett végül ez a hófehér szépség, amely hasonló küllemű társaival egyszer s mindenkorra megcáfolta  a biokertészkedés korlátairól vallott maradék tévhiteimet is.

Ha a fehér nem lenne elég, itt a hab a tortán, avagy a születésnapi zöld karfiol a Káoszkertben. Félreértés ne essék, a szülinapom nem ebben a trutyi őszi időben van; áprilisban, kertművelés szempontjából is talán az egyik legszebb hónapban láttam meg a napvilágot szikrázóan kék ég és virágba borult fák alatt. (Jó, majdnem. A kórház ablakából biztosan láthattam volna a kék eget és a fákat, ha nem üvöltök folyamatosan két szoptatás között.) Épp ezért különösen nehezen viseltem, hogy e rendkívüli jelentőségű esemény idei évfordulója egy borús, szürke, amolyan délidőben is sötét napra esett, amelynek nagy részét ráadásul Pesten kellet töltenem. Vigasztalan hangulatban csörtettem keresztül a Széll Kálmán téren, hogy a közeli gazdaboltban beszerezzek némi rafiát paradicsomkötözés céljából,  ám a vetőmagos pocok között végül megakadt a szemem egy mesebeli tasakon.

Húazannyát! Hogy én ilyet eddig csak fényképen, valahol, egyszer a neten. Élőben soha. Még a Nagycsarnokban sem. Rendelni nem tudtam. Nem is gondoltam rá komolyan. Most meg itt van! A kezemben, háromhetes külföldről megvásárlós átutalássalfizetős futárralkiküldős idegen nyelvű kalamajka nélkül.  És nem is drága! Vágtattam vele a pénztárhoz. Kérdeztem az eladót, hogy ha ilyen csodákat tudnak hozatni Olaszországból (onnan származik ugyanis),  miért nem tették eddig. Miért nem teszik mindenhol, minden magboltban??? Mert a vásárlók a magyar vetőmagot keresik, hangzott a válasz. Ja úgy. Vagy hogy is? Zöldségnövényeink ősei közül alig néhány található meg a Kárpát-medencében; a paprika, a paradicsom Dél-Amerikából jutott el idáig, mások Ázsiából, Afrikából érkeztek, de most hirtelen elvárjuk, hogy még a kertben is mindenből süssön a nagy magyarság. Tájfajták? Igen, ezek azok, amelyek a hosszas termesztés során viszonylag jól alkalmazkodtak egy - egy régió talajához, éghajlati sajátosságaihoz, csakhogy épp őket a legnehezebb beszerezni, mondhatni az átlag bolti magoknak  - kevés kivételtől eltekintve -  épp annyi közük van a tájfajtákhoz, mint a cipőfűzőmnek a jegesmedvéhez. Hazai termesztésű mag? Igen, az már lehetne. Csakhogy nincs, mivel a magyar forgalmazók egyelőre leragadtak a piros levélnyelű mángoldnál és a nyolcféle tépősalátánál - látszik rajtuk az újdonságok iránti nyitás, de kapcsolhatnának valamivel nagyobb sebességre is. Egyszóval magyarkodás félretesz, karfiolmag meg a kosárba.

No de mi lesz vele itthon? Két-három piktogram a csomag hátulján, pár odavetett mondat (szerencsémre angolul is), egy recept (na persze, előbb még el is kéne jutni odáig...), furcsán kései vetési és betakarítási idő. Oké, hogy nyáron jól fejlődik, de mi történik, ha jönnek a fagyok?  A messzi Itáliában valószínűleg a december is enyhébb, lehet ráérőset játszani, de nálunk?? Végül a május tizedikei vetés mellett döntöttem, (ez a dátum már szinte rituálisan a Limba brokkoli vetéséhez kötődik, gondoltam, jó lesz az olasz bevándorlónak is), június 10-én és 21-én is ültettem ki palántákat. Növényvédelem terén ugyanúgy nem bizonyult hisztisnek, mint lila kollégája, akiről már régebben írtam: kevés hamu, zsurlóleves permetezés nem árt neki, ha épp mások is kapnak körülötte, egyébként pedig csendben és szerényen meghúzódik a többi káposztaféle társaságában. Jövőre talán még valamivel előbbre hozom a magvetést, mivel páran még mindig csak kicsi rózsakezdeményt mutatnak, de karfioléknál ez november elején még belefér.

Lila brokkoli. Őt is emlegettem már a blogon, csak akkoriban még nem tudtam, hogy jóval szebb, nagyobb, szabályosabb, őrültebb és hihetetlenebb produkciókra is képes, mindezt pedig leginkább a június végén, amolyan "úgyse lesz belőle semmi, de mégse hagyjuk ott a cserépben" mentalitással csatasorba állított növények csinálják.

Egységben az erő. A rekorder, a zöld és a brokkoli együtt, egy tálban. A fényképezőgépem összes beállítását kipróbáltam, mire sikerült egy nagyjából tisztességes fotót lőnöm hármójukról, ami sem nem sötét, se a fehér nem vakít rajta amorf pacaként. Ha akad vállalkozó szellemű fotós, akinek kedve lenne ennél profibb munkákban megörökíteni a termést, ne habozzon megkeresni!

Aki bújt, aki nem... lila. Igen, még mindig karfiol. Csak már nem abban a formában, ahogy mi szeretjük fogyasztani, hanem ahogy ő képzeli el a karrierjét: virágba borulva a méhek legnagyobb örömére, akik a bágyadt őszi napsütésben mohón legelnek a meghagyott keresztesvirágúakon. A borítóképen látható növény kistestvérei közül szándékosan nem vágtam le egyet, hadd éljen, virágozzon a keményebb hidegek beálltáig; ilyen fergeteges buli után ennyi nekik is jár, nem igaz?