A majd' két hetes megátalkodott esőzés és néhány sáros nap után folytatódik az élet a Káoszkertben. Amint arról korábban beszámoltam, a krumplitermés a legkevésbé sem nevezhető jónak: hiába a gondos trágyázás (még előző ősszel), a júniusi aszály és a ritka öntözés úgy legyengítette a növényeket, hogy védtelen céltáblájává váltak a csíkoshátúak inváziójának. A tavalyi esősebb nyár folyamán némi gyűjtögetés és söprögetés is elegendő volt: el nem tűntek ugyan a bogarak, de kordában tudtam tartani a létszámukat annyira, hogy nem rágták tövig a sorokat és végül egész normális adag burgonya került ki alóluk (kedvencünk, a pocok bele-beleharapott persze, de az már elhanyagolható) Több locsolás talán az idén segített volna, de mivel a kút vízkészlete véges, inkább az igényesebb zöldségfélékre koncentráltam, ami a jelek szerint hiba volt. Valahogy régi beidegződés nálunk, hogy a krumplit locsolni csak szélsőséges aszály esetén érdemes, addig elvan a sűrű lombtakarójával és a bakhátak alatt úgyis marad nedvesség a talajban. Sajnos az éghajlatváltozás - mint annyi más területen- itt is képes jól keresztülhúzni az ember számításait: a korai csapadékhiány miatt nem csak hogy meggyengültek a növények, meg sem nőttek annyira, hogy rendesen árnyékolni tudják a saját sorközeiket, ahogy az jobb időkben lenni szokott. A bogarak pedig csak jöttek, szaporodtak, rágtak, én pedig újból beigazolódni láttam azt a korábbi megfigyelésemet, hogy nem lehet megvédeni azt a növényt, amelyik (legalább minimális mértékben) nem képes megvédeni önmagát. A szedegetés egy idő után már hiábavalóvá vált, túl nagy számban volt jelen az ellenség. A fahamuszórás csak ott és csak addig segít, ahol és ameddig teljesen be vannak borítva a levelek; amint a szél lefújja, ismét támadásba lendülnek a lárvák. Társnövényekkel nem próbálkoztam, ötven négyzetméteren bajos lenne a több helyen emlegetett zöldbabos társítás, a szintén bogárűző hírében álló fokhagymáról pedig elképzelni sem tudom, hogy a túróba lehetne a krumpli közé ültetni úgy, hogy ki is látsszon belőle. Burgonyabogár elleni, más rovarokra és egyéb élőlényekre ártalmatlan bio növényvédő szer kapható, de csak olyan nagy kiszerelésben, hogy ekkora területre őrültség lenne megvenni, a mindent kipusztító rovarölőkből pedig akkor sem kérek, ha soha többé nem látok többé krumplit a tányéromon.
Mindezek után azon csodálkoztam a legjobban, hogy egyáltalán lett valamennyi termés. Tanulságos volt látni, hogy rágások ide, növényvédőszer oda, mégiscsak a megfelelő mennyiségű csapadék és a talajállapot játszik nagyobb szerepet, mint a rovarirtás: sok helyen a korábban alaposan lecsupaszított bokrok alján is jó néhány apróbb, rózsaszín, szinte újkrumpliszámba menő gumót találtam, ebből csak arra tudok következtetni, hogy szerencsétlen növény a nyár végi esők megérkeztével derekasan próbálta behozni a lemaradását. Nagyobb darabok, ha nem is túl nagy számban, de akadtak azért mindenütt, az egy éve bedolgozott lótrágya maradványai viszont csak a legritkább esetben kerültek elő a puha, porhanyós, vidáman fészkelődő gilisztákkal teli talajból. Egy szó, mint száz: erős a gyanúm,. hogy jobb vízellátás mellett ment volna dolog, jövőre odafigyelünk rá.
Ha krumplidömping nincs is tehát, a felszedett sorok (és a beléjük nőtt kiadós mennyiségű, de szerencsére igen könnyen eltávolítható gaz) helyén marad a csudajó föld, aminek Káoszkertész rettenetesen örül; megfelelő állapotban tartva tavasszal mindenféle tápanyagpótlás nélkül vethető bele a répa és a petrezselyem, és nem kell félteni benne a hagymát sem a hagymalegyektől, amelyek friss trágyázás esetén hamarabb rátalálnának. Nincs más hátra, mint némi lazítás kapával (no azt sem nem visszük túlzásba), és a zöldtrágyavetés, ami jelen esetben a saját termesztésű rozsomat jelenti. Nem, nem vicc. Érdekes és kacifántos történet, egyszer talán elmesélem, dióhájban most annyit, hogy Laciék ajánlására (Évkerék Ökotanya) tavaly próbáltam ki először ezt a növényt téli talajtakarásnak. Beszerzése már alapból nem könnyű, kis tételben pláne, végül egy budapesti pláza kellős közepén, bioboltban jutottam hozzá az első adagomhoz. Persze étkezési célra árulták, nem vetőmagnak, de ez nem akadályozott meg abban, hogy hazavigyek úgy egy kilót, és uccu neki, elvessem. Nem csak, hogy kikelt, de olyan fergeteges tempóban, olyan látványos, smaragdzöld szőnyeget alkotva nőtt, hogy tavasszal a szívem szakadt meg, amikor ki kellett húzgálni (egyszerűbb és talajkímélőbb módszer a beásásnál ). Végül eldöntöttem, fél ágyás nem a világ, és a Káoszkertben általános helyszűke ellenére meghagytam neki néhány négyzetmétert, ahol szabadon kibontakoztathatta a tehetségét. Az eredmény? Másfél-két méteres szárakon roskadásig telt, álomszép kalászok július elején (faluhelyen felnőtt nagymamám csak azt hajtogatta, gyerekként látott utoljára ilyen gyönyörűt), és kiadós mennyiségű (egy nagy cipősdoboznyi) mag, ami bőven elegendő bevetni vele az összes olyan ágyást, ahová idén őszre ezt terveztem. Sarlóval vágtam (arattam!! hehe!) le, az udvarra kiterített lepedőn lábbal tapostam ki, jövőre már csak a buli kedvéért is követni akarom ezt a gyakorlatot.
A szeptember elején kiszedett krumplisorok helyén már öt centis rozsvetés zöldül. Foghíjasnak látszik, de tapasztalataim szerint ilyen sűrűség épp tökéles a téli takaráshoz és a gyomok elfojtásához is.
Sort került mindemellett egy új eperágyás kialakítására is: ugyan a szakirodalom szerint az augusztus a legmegfelelőbb az eperpalánták ültetésére, az én eprem akkoriban (velem együtt) örült, hogy egyáltalán túlélte a forró, száraz nyarat. Az új hajtások csak igen későn kezdtek megjelenni, igazából még most sem dúskálhattam bennük, de mivel tovább várni kockázatos lenne, főleg a kései, nagy, sötétvörös termésű fajtánkról összegyűjtöttem annyit, hogy (szintén a krumpli által hátrahagyott helyen ) beültessek velük egy 7 m hosszú ágyást. Ha marad a jó idő, bízom benne, hogy megerednek az újoncok, egy kis komposzttal, csalánlével és a hűvös éjjelekre való tekintettel fátyolfóliával tervezem bátorítani őket; ez utóbbit először próbálnám ki epren, meglátjuk, beválik-e.
A paradicsomok a jelek szerint nem hoznak több termést; a nyári őrült tempó után persze a legkevésbé sem kárhoztatom őket érte, zöldparadicsomot is bőséggel szedhettünk savanyítani, a néhány megmaradt bogyót a hirtelen nagy tömegben megjelent poloskák bőszen szívogatják, de már igazán nem sok, ami jut nekik. A nyári makacskodás után viszont megemberelte magát a katasztrofálisan vízigényesnek bizonyuló Goldena cukkinim: kánikulában a gyakori locsolás ellenére szinte eszébe sem jutott kötni a termését, kilenc-tíz sárga cukkinikezdeményből jó, ha egy nőtt meg rajta, azok viszont szédületes sebességgel gyarapodtak; ha nem kapkodtam le őket időben, a fél méteres, karvastagságú, magvas belű példányokat már csak a tyúkok értékelték. Különös módon azonban semmiféle betegség, még a lisztharmat sem fogott rajta idáig, a nedves, hűvös idő örömére pedig újból készül megajándékozni pár szép és formás cukkinivel. Köszönet érte!
Az impozáns méretű pagoda karfiolok még mindig lapítanak, pedig lassan már tényleg itt lenne az ideje a virágzásnak. Október felé sajnos már el kell viselniük, hogy pár naponta óvatosan, de kíváncsian hajtogatom-taszigálom félre a középső leveleiket, és ma megláttam az egyikben az egyelőre még pár milliméteres, de már tisztán kivehető rózsát. Remélem, nem csak optikai csalódás volt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.