Ma reggel ez a látvány fogadott a kertben. Tulajdonképpen nincs vele probléma, november közepén normális az ilyesmi, bár a mínusz öt fok máskor azért várni szokott decemberig, de sebaj. Az üres ágyásokban nő a rozs, kint a széna (nemrégiben egy ismerős gazdától szereztem öt jól megtömött bálányit, ami csak az enyém, csak takarni, és az ára sem vágott a földhöz, nem kell a tyúkok alól lopkodnom azt a drága szalmát...), a karfiolmaradványokat meg trehány módra szándékosan hagyom a helyükön télire, jobban fedik a talajt, mint ha ilyen későn állnék neki valami más módszerrel kínlódni. Ja, a víztartállyal lebuktam. Azt nem ártana kiborítani és bevinni.

Amire nem számítottam, az a brokkoli volt. Jó, tudom, hogy erre az évre már elég volt a cuki brokkolis képekből, de mentségemre szóljon, hogy az itt látható lila sérójú példány volt idén az utolsó. Nem szedtem le, tartogattam, hogy elvihessem egy fővárosi ismerősömnek. Ma reggel nyolckor elindultam, hogy egy életlen konyhakéssel véget vessek a pályafutásának, ekkor szembesültem vele, hogy talán jobban jártam volna pár nappal ezelőtt a lefagyasztásával, ugyanis vastagon borította a dér és a változatosság kedvéért apró jégdarabok is voltak a tetején. Csak remélni tudom, hogy nem lett használhatatlan, állítólag bírják a fagyot, mindenesetre a buszon még Budapestre érve sem olvadt ki... Az már csak hab a tortán, hogy tegnap este a nyár végén vetett és elég gusztusos méretőre nőtt amerikai barna tépősalátámból is terveztem csipegetni egy kicsit, de ma inkább erről a szándékomról is letettem, látván, hogy vastagon deres és meglehetősen kókadt a drága. A fóliasátrat eddig a hősiesen helytálló paprikák kedvéért hagytuk fent, de immár nyugodt szívvel bonthatjuk, alatta is mindent letarolt a hirtelen beállt éjszakai zimankó.  

Hogy mégis miért jó egy ilyen reggel? Először is mert nagyon szép. Ha a téli havazás örömeiről az utóbbi évek tapasztalatai alapján lassan le is kell mondanunk, ilyenkor kárpótol érte a kék ég alatt napsugaraktól szikrázó, tejfehér csillogásba burkolózó tündérbirodalom, amelyben még az őrült permetezős szomszéd elfagyott paradicsombokrai is mesebeli kísérteteknek tűnnek.

Meg azért is, mert most aztán tényleg ki lehet próbálni, mire képes a se nem túl új, se nem túl márkás fényképezőgépem makró üzemmódban.