A tépősaláta végül túlélte a dolgot. Mármint a reggelt, amikor olyan érdekes fotókat lehetett készíteni a jégsapkás brokkoliról (képek itt). Még nem írtam viszont egy fontos őszi eseményről, amely egy bő fél óra alatt elvégezhető, mégis rendkívül örömteli műveletet takar, és amely minden novemberben az első (na nem mínusz öt fokos...) fagyok után következik be, az eredményét pedig egész télen sütve és némi porcukorral meghintve élvezhetjük. Ez az esemény nem más, mint a sütőtökszedés.

Több évig szerencsétlenkedtem a sonkatökkel. Az elnevezés azt a hosszúkás, rózsaszínes narancssárgában pompázó terményt jelöli, amelyet az átlagos piacjáró a sütőtökkel azonosít, és a legtöbb esetben nem is nagyon kutat másfélék után. A valóság persze ennél sokkal izgalmasabb, hiszen létezik ráncos, rücskös, kicsi, nagy, kék, fehér, zöld, piros, csíkos és mindenféle észbontó szín-és formavariáció, megátalkodott ínyencek az ízkülönbségekről is biztosan órákig tudnának mesélni. A sonka a Káoszkertben kissé kényesnek bizonyult  (bár lehet, hogy ez utóbbi állításomat a hírhedten igényesnek reklámozott sárgadinnyékkel kapcsolatos idei tapasztalatok fényében már módosíthatnám), a termés mennyiségével és eltarthatóságával is akadtak gondok, úgyhogy tavalyelőtt eldöntöttem, váltok. Az Ibizával történt, szintén nem kielégítő eredménnyel zárult kísérletem után a mára kissé megkopott dicsőségű (egyesek szerint a mai fogyasztói ízlésnek túlságosan nagy), de megbízhatónak ismert hagyományos nagydobosi fajtára esett a választásom, ennek termesztése aztán valódi sikertörténetnek bizonyult. Lássuk most, melyek azok a fontos  jellemzői, amelyekkel lekörözte a vetélytársait:

1.Először is, tényleg nagy.

Nagyon nagy, és nemcsak a termés, hanem maga a növény is, ami tulajdonképpen hátrány is lehetne, de csak akkor, ha megpróbálnám egy-két szűk ágyásba bezsúfolni és nem követném azt a fifikás vetéstervet, amelyet kicsivel lejjebb fogok bemutatni. A tökök mérete azonban minden kétséget kizáróan előny az apróbb kollégáihoz képest: nagydobosiéknál teljesen normális a 10-11 kilós végleges tömeg, ami azt jelenti, hogy nem kell húsz-harminc darab, ha egész télen szeretnénk csemegézni belőlük. Egy közepes példány feldarabolva és nagyobb tepsibe téve két alkalommal elég sütéshez, hideg helyiségben pár napig tárolható a megfelezett tök, addigra úgyis újra megjön rá az étvágyunk. Nekem idén három bokorról egészen pontosan tizennégy jött le, ami kevésnek hangzik, de rájuk nézve rögtön látni, mennyire nem az. Van köztük pár 3-4 kilós későn termett vagy épp a júliusi szárazság miatt kicsinek megmaradt tök is, de ezek csöppségnek számítanak a 8-9-10 kilós átlagosnak mondható és a 21 kilós (!!!!) túlsúlyosra sikeredett óriás mellé téve (ha valakinek van kedve, számolja ki, mindez hány más fajta kisebb sütőtöknek felel meg...). Felhasogatásuk persze kicsit húzósabb feladat, mint a sonkatöké, de ebben meg nagymamám verhetetlen...

2. Erős és ellenálló.

Miután rájöttem, hogy a palántázásért egyik tökféle sem igazán rajong, helybevetéssel próbálkoztam, ami alapvetően jó is lenne, ám a magból éppen hogy kibújt zsenge kis tökök védtelen zsákmányt jelentenek az arra járó meztelencsigáknak, mellesleg engem is őrületbe kergetett a vontatott kelés és a bizonytalanság, hogy egyáltalán csinálnak-e valamit a bevetett magok, úgyhogy végül erről a módszerről is letettem.

Akkor mégis mi a megoldás? Palántázás, csak nem ám húszcentis, megnyúlt és legyökerezett tökkezdeményekkel, hanem azonnal, mihelyt a harmadik levelüket kibontják! A mit sem sejtő, ámde méretes tökmagokat (micsoda önellentmondás!) május elején egy éjszakára tejbe áztatom (lehet röhögni, de működik), majd a fólia alatt egészen picurka, 5-6 cm átmérőjű cserepekbe teszem egyesével, ahol nemsokára életre kelnek és amint az említett három leveles kort elérik, sipirc az előkészített, érett trágyával, komposzttal és tökszempontból nézve minden jóval megtöltött, szénával körülvett fészkekbe. A sunyi módon átvágott palánta azt hiszi, hogy a szabad földi fészekben kelt ki, és ugyanakkora lendülettel indul növekedésnek, mintha csakugyan így történt volna, ám bolyhos-szőrös leveleit immár, ha csak egy mód van rá, messzire kerülik a csigák. Innentől a történet vidám és problémamentes: a büszke és energikus nagydobosi ifjak ugyanis szempillantás alatt túlnőnek az összes körülöttük lévő kabakoson, kiröhögik a szégyenkező patisszonokat, egyre több ijesztő méretű levéllel rukkolnak elő, majd kúsznak tovább a végtelenségig. Némi zsurló-hagyma keveréket szoktam rájuk spriccelni, ha épp kapnak a többiek is, de a jelek szerint anélkül is meglennének, lisztharmat és egyéb nyavalyák még augusztusban sem kínozzák őket.

3. Finom. 

Ízek ügyében inkább nagymamám a szakértő a családban, nekem annak idején a sonkatök is ízlett, de több ismerősöm egybehangzó véleménye alapján állíthatom, hogy ez legalább olyan jó, ha nem még finomabb.

4. Jól tárolható.

A pincében  január végéig is eláll, csak arra kell figyelni, hogy a tökök alja is minél több levegőhöz jusson. Kartonpapír és csupasz padlóra pakolás szigorúan tilos, beváltak viszont erre a célra az egymás mellé kb. 10 cm távolságra lefektetett lécek vagy nádszálak.

A fenti képen látható Zsiga, a 2017-es év 21 kiló tíz dekás bajnoka. Jó, tudom, hogy milyen röhejes elnevezni egy sütőtököt, de higgyétek el, ez már kerti terményeknél az a mérettartomány, ami mellett nem tud úgy elmenni az ember, hogy észre ne vegye és meg ne bámulja lehetőleg minden alkalommal. Ha nem így lenne, le sem mértem volna, de jól tettem, mert a szobamérleg (csak az volt otthon, a jól ismert rugós piaci franc tavaly egy szó szerint húzós zsák hagyma után felmondta a szolgálatot) kijelzőjén előbukkanó szám engem döbbentett meg leginkább, 12-15 kilóra számítottam, de erre nem. Kicsit féltem, hogy komolyabb ellenállást fog tanúsítani, de végül egész nyugisan hagyta magát levinni a pincébe, ahol a jelen pillanatban is várja, hogy kés alá kerüljön.

És akkor a termesztése, ahogy ígértem. Az eddigiek tanúsága alapján úgy tűnik, nem kell sok bokor belőle ahhoz, hogy egy négy fős család alaposan jóllakjon vele. Nekünk az emlegetett három a bűvös szám (bokronként ez 2-3 növényt jelent), csakhogy gigantikus hossza miatt kevés nagydobosi is képes sok galibát csinálni, ha nem gondoskodnak a megfelelő elhelyezéséről. Kúszik, mászik, nő, mint a bolondgomba, ha nem vigyázol, az indák nagy része egy hét múlva már a szomszéd telken kanyarog és vigyorog. Mit lehet tenni? Ha nagy a kert és sok a jó minőségű takaróanyag, ki lehet persze hagyni neki annyi helyet már tavasszal, amennyi egész évben elég lesz, de ez tövenként jó öt-hat négyzetméterre rúgna, és a talajtakarást nem lehet megspórolni, mert máskülönben kínszenvedés lesz gyomlálni közöttük.

Van azonban egy ennél sokkal gazdaságosabb és helytakarékosabb verzió, amit az alábbi képeken mutatok.(Olyanok, amilyenek. Szemléltetés céljából csináltam őket, ha esetleg nem lennél velük megelégedve, kiváló minőségű és persze ingyenesen felajánlott számítógépes grafikáidat sok szeretettel várom, adok elérhetőséget is...)

Szóval van egy hét méter hosszú, nagyjából 1,2 m széles ágyás, a legtöbb a Káoszkertben épp ilyen. Ezt jól betakarom, rá lehet húzgálni a télről vagy az előző szezonból tőle nem messze megmaradt félig korhadt szalmát, szénát, facélia stb. maradványokat is, minél több a cucc, annál jobb. A közepében egymástól 1-1 méterre elkészítek 7 tökfészket, azaz kb. ásónyomnyi mély és 30-40 cm széles lyukat, amelyeket az előbb leírtak szerint megtöltök komposzttal és trágyával, rakok beléjük a kiásott földből is, majd pár centis peremet  a széleken meghagyva szép porhanyós felszínt csinálok az érkező növendékeknek. A hét fészekből nálam a középső három a nagydobosi tök leendő tartózkodási helye, a mellettük lévő 2-2 gödörbe az indátlan, ezért jóval kisebb helyigényű Óvári fehér patisszon kerül.

Megvan az ágyásunk, mindez valamikor májusban, az utolsó fagyosszentek után jönnek ki ugyanis zöld házi kedvenceink a fólia védelméből. A lényeg azonban a még (jó esetben) előző ősszel elkészített vetéstervben rejlik, mely alapján a tökök előtt elhelyezkedő két másik ágyást (szerintem a legjobb, ha a tökágyástól dél felé esnek, arra egész biztosan szeretnek majd menni) már márciusban bevetettem borsóval, illetve teleraktam dughagymával (tudom, rossz társítás, de ennek soros kultúrában lenne jelentősége, itt csak az ágyások szélei érintkeznek, azok között is van barázda, negatív hatást így eddig nem vettem észre). Amint ezek a növények a nyár folyamán kikerülnek, a terjeszkedős kedvű tökök már foglalják is el a megüresedett ágyásokat. Kicsit macerás olyan területet találni, ahol mindkét növény tápanyagigénye kielégíthető ( a hagymát jobb két,a borsót három éve trágyázott földbe tenni, de egy kis komposzt mindig segíthet...), de nem lehetetlen. Cserébe elég mindössze kb. 4 saját négyzetméter a sütőtöknek, a többi dupla kihasználással működik, mivel borsót, hagymát akkor is kellene vetni, ha a nagy étvágyú kabakosok ott sem lennének.

Május vége. A borsó ereje teljében (nálam egy kapálást követően már összefüggő, áthatolhatatlan falat alkot, a gazoknak nincs esélye mellette) a hagyma is szépen növekszik, a kis tökök pedig csak most kezdik felfedezni a nagyvilágot.

Június. A borsó (remélhetőleg tele ropogós szemekkel megrakott hüvelyekkel) tizedike táján eltávolításra kerül, visszatér viszont a kertbe a leveles szára, amely az eredeti helyén lefektetve vastag, puha szőnyegként védi a talajt a kiszáradástól és a gyomosodástól. Nagydobosiék már útnak indulnak, egyenesen erre a nagyszerű szőnyegre, melyben az indák további gyökereket ereszthetnek le, és a vízutánpótlástól sem kell félni, extrém szárazság kivételével én mindig csak a fészkek közepét szoktam (nagyobb esők hiányában 3-4 naponta) locsolni, másutt nem.

Július vége. Már a hagyma is elszenvedte a betakarítást, a tök pedig ezáltal újabb területet hódíthat meg. Szüksége is van rá, mivel egyre hosszabb indáin már megjelennek a kisebb-nagyobb termések, amelyek késő őszre érik el végleges méretüket és öltik fel jellegzetes, kékesszürke ruhájukat (a képen kicsit csaltam). A hagyma a legdurvább nyári forróságban is talajtakarás nélkül hízik szépen (nagy ritkán locsolom, de nem kell túlzásba vinni), így az utána maradó pucér földre nem árt némi szénát vagy egyebet szórni, ha épp van. Nekem idén nem volt, ez jelentett némi gazhúzgálást  a tök felszedése után, de sebaj. A patisszon persze indátlan lévén nem merészkedik el idáig (a borsóig sem, de ott jobb, ha minden hely a sütőtöké), így az ágyás két fennmaradó szélét be lehet vetni például facéliával, avagy mézontófűvel is, kis szerencsével októberben még a méhekkel együtt élvezhetjük a mesés kék virágok látványát.

Vége.